Június: A
szülők joga és kötelessége gyermekeiket önálló, a jó és az igazság
mellett dönteni tudó emberré nevelni. A felnövekedett gyermeket azonban
el is kell tudni engedni, a szülői támasz egy idő után akadállyá
válhat. Az igazi szülő azonban sohasem hagyja magára gyermekét.
Ebben a hónapban beszélgessünk a következő bibliai helyről: Lk 2, 41-52
Kisgyerek korunk óta él bennünk a jelenet: a 12 éves Jézusról szóló elbeszélés. A hitoktatónak nem volt könnyű megmagyarázni, hogy a kis Jézus nem egyszerűen elszökött a szüleitől, meg hogy miféle szülők azok, aki három napig nem veszik észre, hogy nincs velük a gyermek. Nem egyszerű megmutatni ennek az elbeszélésnek mélyebb üzenetét. A Szűzanya, mikor megtalálják a gyermeket „szemrehányó” szavakkal illeti Jézust: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged”. (Lk 2, 48) Első pillanatban úgy tűnik, mintha a gyermek kamaszos lázadással szólna: „Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2, 49) Ezek „a szavak Jézus és Mára közé egy másik, végtelenül fontosabb akaratot ékeltek, amely másodrangúvá tett minden más kapcsolatot, még a hozzá fűződő fiúi kapcsolatot is” (Ramiero Cantalamessa kommentárja). Mária ugyan kezdettől fogva tudja, hogy a gyermek a „magasságbelinek” a fia, de más ezt tudni és más szembesülni a ténnyel, hogy Ő az Atya fia, akár abban a mozzanatban, ahogy a bölcsek között forgolódik akár „az Atyám dolgaiban kellett lennem” kijelentésben. Szent Bernát ehhez a jelenethez egy sajátos fogalmat kapcsol: az amor saporans-t, a kóstolgató szeretet fogalmát. A Szűzanya „kóstolgatja” a fiáról való lemondást, amely majd akkor teljesedik be, amikor mintegy átadja nekünk Fiát a kereszten. Minden szülő megtapasztalja ezt a kóstolgató szeretetet, amikor gyermekük fokozatosan leválik róluk. Melyik édesanya ne emlékeznék arra, mit érzett, amikor először hagyta ott gyermekét az óvodában vagy iskolában, amikor gyermeke először ment el a távoli városba tanulni, dolgozni. Ismerünk szomorú történeteket fiatalokról, akiknek sikertelen lett házassága, vagy nem is voltak képesek valaki mellett elköteleződni, mert édesanyjuk nem tudta elengedni őket.
Hogyan engedtek el benneteket szüleitek? Hogyan éltétek meg gyermekeitek fokozatos leválását? Ezen a téren miért vagytok különösen is hálásak szüleiteknek?
Miután
hazatértek Názáretbe, a „gyermek engedelmeskedett nekik.” József és
Mária „kóstolgatják”, mit jelent elengedni a gyermeket, hiszen Ő az
Atya fia, de nem hagyták magára. A gyermek akkor tud engedelmeskedni
szüleinek, ha a szülő nem hagyja idejekorán magára, kiszolgáltatva őt a
széteső társadalom hatásainak. Olyan szép a tanító Jézusnak ez a
kijelentése: „A Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát,
hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy
a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki,
amit tesz.” (Jn 5, 19-20). Mintha Jézus emlékezetében felidéződnének a
názáreti évek, ahogy Józseftől elleste a mesterségbeli fogásokat,
édesanyjától beléégtek a szeretet gesztusai. A kisgyermek még csak a
szavakra figyel, a felnőttebb gyermek már az életünket követi, vagy
utasítja vissza. Jézus nem csak azt tehette, amit mint Fiú a mennyei
Atyánál látott, hanem azt is követhette, amit a názáreti otthonban elé
éltek. Ezért írhatja le Lukács: engedelmeskedett nekik.
Minden
szülő különösen szépet álmodik gyermekéről. Elengedni álmainkat és
Isten álmait kibontani a gyermekből sokszor nem is egyszerű feladat.
Egy ismerős családban az egyetlen fiú, aki mindig mindent megkapott,
apja jól menő ügyvédi irodáját volt hivatva átvenni, egy szép napon
levelet hagyott hátra szüleinek, és bejelentette, köszöni az eddigi
gondoskodást, de a saját lábára akar állni, elment Amerikába. A szülők
nem értették, hogy történhetett ez meg, hiszen náluk jobban senki nem
szeretheti a gyerekét, mindent neki és érte tettek. Annyira, hogy
mindig helyette döntöttek, nem tanították meg fiúkat dönteni, nem
világították meg, hogyan választhat az értékes és értéktelen között, ők
választottak helyette. Amiért meg kellett volna küzdenie, azt készen
adták neki át.
Elengedni, de nem magára hagyni – mondjatok erre pozitív példákat! Hogyan segíthetik a szülők a gyermeket Isten vele kapcsolatos elképzelésének felismerésében és megvalósításában?
„A szülőket,
mivel életet adtak gyermekeiknek, terheli a nevelés súlyos kötelessége,
és ezért ők az első és legfontosabb nevelők. E nevelői feladat annyira
jelentős, hogy ha hiányzik, alig pótolható. A szülőknek ugyanis az
Isten és az emberek iránti szeretet és jóság olyan családi légkörét
kell megteremteniük, mely a gyermekek egész, személyes és közösségi
nevelésének kedvez. … A keresztény családban a gyermekeket kezdettől
fogva arra kell tanítani, hogy … ismerjék meg és imádják Istent és
szeressék a felebarátot, … a család vezeti be őket lépésről lépésre a
polgári közösségbe és Isten népébe. A valóban keresztény család döntő
szerepet tölt be Isten népének életében és fejlődésében.” (II. Vatikáni
Zsinat, Gravissimum Educationis, 5)
Mostanában
egyre nehezebb a szülői feladatot következetesen teljesíteni. A
családot, de a gyermeket is sok kedvezőtlen hatás éri, bajos kitérni
előlük. A gyermekeket nem lehet elszigetelni a nyilvánosságtól, ha ezt
tennénk, sohase válhatnának életre való emberekké. Nagyon fontos
azonban, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól, a szépet a
csúnyától, az igazat a hamistól és a szentet a profántól. Korunk egyik
legártalmasabb irányzata az erkölcsi relativizmus, az a nézet, hogy
mindennek az értéke relatív. Ha a gyermek ilyen szellemben nevelkedik,
akkor nem lesz képes a valós értékek mellett dönteni, jelleme nem lesz
szilárd és szembefordulhat szüleivel, embertársaival, sőt Istennel is.
„A nevelői feladat gyökerei a házastársak alapvető feladatába nyúlnak,
nevezetesen abba, hogy együtt kell működniük Isten teremtő művében:
szeretetben és szeretetből hoznak világra egy embert, aki magában
hordozza a növekedésre és fejlődésre szóló meghívást. Így a szülők
magukra vállalják a feladatot, hogy hatékonyan segítsék egy minden
tekintetben emberi élet kibontakozását.” (FC 36)
A gyermek Jézus felnövekedve, felnőttként az igazság hangja lehetett olyannyira, hogy kimondhatta önmagáról, én vagyok az igazság, a jót tette olyannyira, hogy bátorkodhatott ellenségének is nekiszögezni a kérdést: mely jótettemért akartok megölni engem? Önálló életet élt, nem került bele erőszakos csoportosulások sodrásába, nem lett sem zelóta, sem vallási viták martaléka. Tudott önmaga maradni, hűségben küldetéséhez. II. János Pál pápa az Egyház Európában című apostoli buzdításában az evangelizáció felelősségéről szólva azt tudatosítja bennünk, hogy azok az emberek képesek evangelizálni, akik felnőtté váltak a hitben. Felnőtt pedig az, aki világosan lát, képes kritikusan megítélni a jelenlegi kultúrát, képes ellenállni a megtévesztéseknek és hatni tud a kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai környezetre. Ilyen értelemben felnőtté, önállóvá nevelni a gyermeket nehéz feladat. Könnyebb, gyorsabb nekünk, felnőtteknek dönteni, és a kész döntést átadni a gyermeknek, mint a gyermeket hosszas beszélgetéssel rávezetni a helyes ítéletre. Könnyebb és gyorsabb megtenni valamit a gyermek helyett, mint kivárni, hogy maga „megküzdjön” a megoldásért. Hányszor fakadunk ki türelmetlenül: fiam, te ezt nem tudod, ügyetlen vagy hozzá, majd megcsinálom én. Találkozhatunk a másik véglettel is, amikor úgy hagyjuk magára gyermekünket, hogy döntéseihez, cselekedeteihez nem adjuk meg a szükséges szempontokat, így aztán frusztrálódik, és egyre bizonytalanabbá válik az életben.
Milyen
nevelési hagyományokat hoztatok családotokból, szüleitektől,
nagyszüleitektől? Hogyan tudtatok a gyermekekre ható romboló külső
hatásokkal szemben fellépni? Idézzetek fel eseteket a családból,
rokoni, ismerősi körből, amikor egy gyermeket sikerélményhez
segítettetek azzal, hogy önállóan hozhatott meg egy szerencsés döntést,
vagy oldott meg egy nehezebb feladatot!
Ha
a gyermek érett, megszilárdult jellem, kialakult és helyes értékrendje
van és tud magasabb célokért áldozatot hozni, akkor a szülők nyugodtan
elengedhetik a kezét. Az ilyen gyermek akkor sem fogja szüleit
elhagyni, ha önállóvá válik. Ahhoz, hogy ilyen emberré váljék, kell az
a családi légkör, melyben a gyermek növekedhet „bölcsességben, korban
és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2, 52)
HÍVOM A CSALÁDOKAT, az Új Ember Kiadó, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat és a MAKACS közös szentírásolvasó pontszerző játékára.
A júniusi kérdés:
Ki volt Dávid dédnagymamája?
A kérdésre adott válasz 20 pontot ér, ha tartalmazza a helyes neveket
és a pontos szentírási helyeket. Részleges válasz, pl. két névből csak
az egyik - felezi a pontszámot, a szentírási helyek hiánya öt pont
levonását vonja maga után. A válaszokat a Bibliatársulat értékeli, és
az esztendő végén a legmagasabb pontszámot elérő válaszadó egy Veretes
Bibliát (nagyméretű, díszes, aranyozott verettel), a második helyezett
egy Családi Bibliát (nagyméretű, díszes), a harmadik helyezett pedig
egy Konkordanciát kap. A válaszokat "Szentírás Éve" jeligével az Új
Ember kiadó címére küldjék: 1053-Budapest, Kossuth Lajosutca 1. vagy
e-mailben a biblia(a)ujember.hu címre {(a) helyett @-ot használjunk a címben!}.
Beadási határidő: június 19.
Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke